Az akcentusról a második nyelvek (L2) jutnak először eszünkbe. Többnyelvűek esetében pedig első gondolatunk az lehet, hogy valószínűleg csak a kései többnyelvűek vannak ennek kitéve. Vagyis, ha valaki serdülőkorát követően került kapcsolatba az új nyelvével. Ez nagyjából meg is közelíti a valóságot, azzal a kitétellel, hogy a legújabb kutatások azt sejtetik, hogy nincs egy kritikus időponti, hanem kora gyerekkorunkat követően folyamatosan nő annak a valószínűsége, hogy az anyanyelvünk után elsajátított nyelvekre rányomják bélyegüket első nyelvünk zenei elemei, hangsúlya, intonációja vagy kiejtése. A jó hír az, hogy ekkorra már számos egyéb tényező támogatására számíthatunk, amelyek ezt segíthetik elkerülni. Már ebből is látszik, hogy az akcentus nem egy egyszerű jelenség.
Számos példa van arra is, hogy valaki kiválóan ismer egy nyelvet és írásban is hibátlanul és választékosan fejezi ki magát, ennek ellenére a szóbeli kommunikációja során hallatszik akcentus. Persze az is gyakori, hogy az illetőről tudja a beszélő partnere, hogy nem az az (egyetlen) anyanyelve és ettől erősebbnek érzékeli az akcentusát, mint amekkora az valójában. Ezt hívják Reverse Linguistic Stereotyping- nak. Az, hogy ki mennyire hallja ki a beszédünkből az akcentust nem csak az előítéletektől függ, hanem attól is, hogy az illető melyik dialektust használja, hiszen különböző dialektusok szempontjából egyik vagy másik akcentus erősebbnek, vagy enyhébbnek hallatszik. Másrészt vannak olyan nyelvek is, amelyek nyomai kifejezetten pozitívan hatnak más nyelvekbe vegyülve is, gondoljunk például a franciára, amelyet akár még reklámokban is előszeretettel használnak. Ez is azt bizonyítja, hogy az akcentussal kapcsolatos kivételek számos ponton törik meg a tendenciát.
Milyen tényezők befolyásolják az akcentust?
Például annak is lehet jelentősége, hogy a nyelvpárban mennyire felelnek meg egymásnak a hangzók, vagy mennyire hasonló az intonációjuk vagy a ritmusuk. Ha nagyon különböző, akkor a már ismertnek, vagy az újnak bővebb-e a hangzókészlete vagy bonyolultabb-e a ritmusa. Vannak nyelvek, mint például a magyar is, ahol minden szónak ugyanarra a szótagjára esik a hangsúly, másokban pedig ez teljesen változó. Nyilván a bonyolultabb ritmusú vagy a bővebb hangzókészletű első nyelv könnyebb helyzetbe hozza a nyelvtanulót.
Persze ez önmagában még nem elég, hiszen arról sem szabad elfelejtkezni, hogy mennyi igazság van abban a mondásunkban, hogy „gyakorlás a tudás anyja”, és ez a helyes kiejtésre is alkalmazható, hiszen minél gyakrabban használja valaki a nyelvet, annál eredményesebben sajátíthatja el annak helyes kiejtését is. Használni pedig akkor használunk valamit nagyobb valószínűséggel, ha valóban élvezzük is, tehát van hozzá kedvünk. Ez pedig attól is függ, hogy milyen jó a hallásunk és már eleve milyen könnyen és gyorsan érzünk rá a megfelelő kiejtésre. Persze tehetjük azért is, mert a környezetünk is támogat benne és ez motivál minket. Motiválni persze sokféleképpen lehet.
Az mellett, hogy nem reagál negatívan az akcentusra, praktikus tanácsokkal is szolgálhat annak érdekében, hogy rátaláljunk a hangzók helyes formálásra. Esetleg egy nyelvtanáron túl logopédushoz is érdemes fordulni. Ez volt a titka Szabó Sándornak, aki a magyar színpadokon elért sikerei után során az Egyesült Államokba emigrálva sem mondott le álmáról, hogy meghódítsa az angol nyelvű közönséget is. Egy logopédus segítségével tanulta meg már 40 évesen az új nyelvét, hogy ez aztán sikerült is neki.
Nem lehet tehát egyértelműen kijelenteni, hogy csak az életkoron múlik a nyelvtanulás sikeressége. Sok szülő abban bízik, hogy ha a gyerek kicsi korában akcentus nélkül beszélte a származási nyelvét, akkor ez garancia arra nézve, hogy ez meg is marad. Ehhez azonban hozzá kell tennünk, hogy csak akkor, ha nem csökken le drasztikusan a nyelvhasználat, hiszen ez komoly visszaesést jelenthet és akár az akcentust is befolyásolhatja. Bár ezzel kapcsolatban sem lehet kategorikusan kijelenteni a negatív eredményt, hiszen az is gyakori, hogy ha a gyerekek kicsi korukban akcentus nélkül a koruknak megfelelően használtak egy nyelvet, akkor annak a passzív nyelvtudásba való csúszást követő újratanulása során sokkal jobb kiejtésre tesznek szert, mint azok, akik második nyelvként tanulják azt. Előfordulhat az is, hogy amikor egy nyelv kezd lemaradni egy másik mellett, akkor egyre több energiát vesz el a beszélőtől a helyes nyelvhasználatra való koncentrálás, így aztán előbb vagy utóbb belecsúszik az erősebb nyelve intonációjába, ritmusába, kiejtésébe.
Van még valami, ami már nem szorosan az akcentushoz tartozik, de mégis jelentősen meghatározza annak megítélését, hogy valaki milyen erős akcentussal beszél, az pedig az, hogy a beszélő mennyire ismeri egy nyelv hétköznapi fordulatait, tehát minél kevésbé ”könyvszagúan” használ egy nyelvet. Ez is egy óriási előnye a többnyelvűeknek, akik az otthoni intim környezetben ehhez sokkal jobb hozzáféréssel rendelkeznek. Ehhez a gyerekeknek a saját kortársaikkal való kapcsolat is minden nyelvükön óriási segítséget nyújt.
Akcentusa azonban egy személynek nem egyszerűen van vagy nincs. Erős akcentusból lehet az egyre enyhébb irányába mozdulni, ezzel aztán párhuzamosan a hallás is egyre finomul és mindenki egyre jobban meghallja a valódi kiejtési módot. Ez mellett persze például stresszes helyzetben ezt még nem biztos, hogy tudja is produkálni, mert valószínűleg nem tud még erre is figyelni. Viszont fontos, hogy ne mondjunk le arról, hogy es sikerülhet!
Ha azonban valakinek nehezebb elhagyni az akcentust, akkor is becsüljük meg azt, ameddig eljutott! Hiszen láttuk, hogy az ezt befolyásoló tényezők sokrétűek és nem minden csupán a nyelvhasználón múlik. Hátha éppen csak a mi pozitív hozzáállásunk és segítségünk hiányzik neki.
