Bátorítás, ösztönzés vagy bíztatás mindenkinek jól jön. De miért vannak ebben is kitüntetett helyen a több nyelven felnövő gyerekek? Egyrészt azért, mert egy nyelv elsajátítása nem megy egyik pillanatról a másikra még akkor sem, ha elég korán kezdi az ember. Másrészt pedig mert a többnyelvű gyerekeket nagyon sok egynyelvű személy veszi körül, akik még ha nem is támasztanak túlzott elvárásokat a gyerekekkel kapcsolatban, akkor is olyan biztonsággal beszélik az egyetlen vagy egyetlen igazán domináns nyelvüket, amit ők még egy ideig nem fognak elérni. Nagyon sokáig kell tehát szembenézniük azzal a ténnyel, hogy kisebb-nagyobb hibákat vétenek akár beszédben vagy írásban, vagy nem tudják olyan változatosan és színesen kifejezni magukat, mint a környezetükben élő egynyelvűek.
Előfordul, hogy a szülök is azt figyelik árgus szemmel, hogy az ö nyelvüket mennyire a korának megfelelően használja, az iskolában pedig nem kevésbé szigorú szűrökön kell átjutniuk, hogy elfogadják őket anyanyelvűeknek. Minél kevésbé van a szülőknek vagy tanároknak belelátásuk a gyerek egyéb nyelveibe, annál inkább meg vannak győződve róla, hogy a másik nyelvét vagy nyelveit biztosan jobban tudja és előfordulhat, hogy ebből kifolyólag annál nagyobb nyomást fejtenek ki rá.
Több nyelv esetén teljesen természetes, hogy becsúsznak hibák, az írásbeli nyelvhasználatban pedig ez akár még erőteljesebben is jelentkezhet. Ha a gyerek hibáit nem a tanulásának az egyik eszközeként tekintjük, hanem csak arra használjuk, hogy rásüthessük, hogy „na persze, túl sok nyelvvel aztán a végén egyiket se tudja majd rendesen”, akkor ez komoly érvágást jelenthet az önbizalmának. Ez pedig további gátja lesz majd a hatékony tanulásnak.
De hogyan juthatunk ki egy ilyen ördögi körből, avagy hogyan segítsük többnyelvű gyerekünket hatékonyan? A helyes ösztönzéssel, bátorítással és bíztatással. Mivelhogy van nem igazán helyénvaló ösztönzés is. Például a zsarolás, a megfélemlítés, ami ideig óráig ugyan mutat eredményeket, de amit a réven nyer az ember, azt elveszti a vámon. Vagyis a gyerek önbizalma látja kárát.
Ezek persze enyhébb formájukban is léteznek, például egy olyan helyzetben, amit egy többdiplomás mérnök anyuka mesélt el nekem a minap. Elmondása szerint mindig jó tanuló volt, de bizonyítvány osztáskor a szülei a kitűnőit azzal intézték el, hogy „tőled nem is vártam mást”. Ez például egy olyan mondat, ami azt sugallja, hogy bíztak benne, viszont nem emlékezne rá a mai napig, ha nem maradt volna meg benne az a hiányérzet, amit az váltott kis, hogy egy szóval sem említették azt a sok munkát, ami a jegyek mögött volt.
Van ennek egy provokálósabb változata, amikor azt mondják a gyerekeknek, hogy „ezt szerintem te nem fogod tudni megcsinálni”. Feltételezhetően abban a reményben, hogy a gyerek önérzete majd előretör és „csakazértis” megcsinálja. Viszont ennek a módszernek a gyakori használata azzal is járhat, hogy a gyerek rezignáltan elfogadja, hogy ő ezt tényleg nem tudja megcsinálni és meg sem próbálja. Főleg, ha néha-néha be is bizonyosodott, hogy aminek dacból mégiscsak nekiállt, az nem járt az elképzelt sikerrel.
Az ösztönzésnek vagy bátorításnak nemcsak az a módja, hogy megdicsérjük a gyereket, hogy milyen ügyes, hogy ő már mennyi mindent tud, vagy hogy milyen szépen, gyorsan, okosan megoldott valamit, habár ezek elengedhetetlenek. Néha elég csak egy szemöldök felhúzás is, vagy hasonló gesztus, ami az elismerésünket jelzi.
Máskor a feladathoz nyújtott segítség is bátorításként szolgál, ha elmagyarázunk nekik apró megoldási módokat, módszereket, vagy például fellapozunk nekik a szótárban vagy az adott könyvének korábbi anyagaiból valamit.
Ha figyelmünket ajándékozzuk nekik és foglalatosságuk tárgyának, akkor érezni fogják, hogy érdemes abba még több energiát fektetni és örömmel fogják tenni. A jó hangulatban végzett tanulás mindig eredményesebb. A csorbulatlan önbizalom pedig csodákra képes.
