Gimnazista voltam, amikor „Mi a magyar ma” címmel kellett valamilyen esszé szerűséget írnunk. Gondolom azt várták el tőlünk, hogy öntsük szavakba az identitásunkat, azokat az érzéseket, ami a magyarságunkkal kapcsolatos. Nem emlékeznék rá a mai napig, ha könnyűnek találtam volna ezekről az első látásra talán magától értetődő dolgokról írni. Pedig milyen egyszerű egy egynyelvű, egy kultúrájú személy identitása egy többnyelvű, többkultúrájúéhoz képest.
Persze azt, hogy egyszerű, azt máris idézőjelbe teszem, hiszem csak az összehasonlításban van némileg értelme. Az egynyelvűek identitása messziről sem szilárd, sem változatlan, hanem személyiségünk egy a térben és időben folyamatosan és változó alkotóeleme. Dinamikája nemcsak a külvilág hatásaira, hanem a saját döntésünkre és érzékenyen reagál. Nem, mintha saját döntésünk is ne lenne szociálisan és történelmileg meghatározott.
Szerencsés korban élünk azonban, amikor a kvantumfizika logikus magyarázatot szolgál ahhoz, amit a többnyelvűek megélnek, hogy többféle identitásuk is lehet egyszerre. Ez ellenben azt feltételezi, hogy ilyenkor ezek között a fent említett dinamika még bonyolultabb alakzatot képes ölteni.
Minket azonban most nem önmagában az identitás, hanem annak a nyelvtanulásban való szerepe érdekel leginkább. Nagyon érdekes a nyelv és az identitás viszonya, mert nem feltétlen mutat párhuzamot, tehát lehet valakinek akár anyanyelvű szintű nyelvtudása is identitás nélkül és fordítva is, nemzeti identitása anélkül is, hogy beszélné az illető nyelvet. De az esetek többségében azért valamilyen párhuzam mégiscsak van.
Sőt, az identitást a nyelvtanulás eredményességét elősegítő tényezők közé sorolhatjuk és a motivációt megerősítő elemként szolgál. Ennek legjobb példáit az orosz emigrációt vizsgáló kutatásokban találjuk. Azért érdekesek ezek a példák, mert Oroszországot orosz anyanyelvű, de különböző identitású csoportok hagyták el nagy számban, például zsidó és német származású személyek is. Az azonos anyanyelv ellenére a különböző identitással rendelkező csoportok a befogadó országokban eltérő módon viszonyultak a nyelveikhez.
Ausztráliában például a zsidó származású oroszországi bevándorlók kevésbé ragaszkodtak az orosz nyelv megtartásához, mint Izraelben, ahol előszeretettel adják át gyerekeiknek az orosz nyelvet. Németországban pedig a legújabb adatok arról számolnak be, hogy miközben a zsidó és az ortodox vallású oroszországi bevándorlók egyaránt szeretnék, ha gyerekeik megtanulnának oroszul, az eredetileg német származásúak fáradoznak ezen kevésbé.
Az új identitás megszerzése nem mindenhol egyformán könnyű. Különböző országok eltérő nehézségeket állítanak az újonnan jövők elé. Van, ahol már elég, hogy valaki ott szülessen, mások generációkon keresztül tartják számon a származási helyet. Pedig a gyerekek igazából ott szocializálódnak legerősebben, ahol élnek, ahol iskolába járnak. Ennek ellenére akár a tanáraik is néha pont olyan identitást akarnak rájuk húzni, amely lényegük csak egyik része és nem akarnak tudomást venni a másikról vagy a többiről. Ez pedig nem biztos, hogy pozitívan hat a gyerekek nyelvtanulására.
Viszont a befogadó ország sem homogén, tehát mindig lehet olyan csoportot találni, akik “befogadóbbak” és így könnyebben lehetővé teszik az új identitás kifejlődését a gyerekek, de akár a szüleik számára is.
Vagyis, ha az osztályban ezzel kapcsolatban nehézségek vannak, akkor érdemes olyan délutáni foglalkozásokat keresni, ahol ez gördülékenyebben megy. Mert minél elfogadóbb a környezet, annál több lehetőséget kap a gyerek is arra, hogy kifejezze magát, hogy beszélgessen. Ez pedig a nyelvtanulás alapja.
Azoknak azonban akik nem “hisznek sem istenben sem hazában”, és ezt most remélem nem szó szerint értitek, mert csak arra szeretnék utalni, hogy ha valaki nem kíván az identitások ösvényén haladni, annak nyitva áll egy harmadik út is. Ez pedig a kíváncsiság, a tanulás szeretete.
Én magam sem hiszek sem abban, hogy gazdasági meggondolásoknak, sem abban, hogy nemzeti identitásnak vagy vallásnak kellene befolyásolnia azt, hogy a gyerekemnek átadom -e az anyanyelvemet, vagy támogatom-e az egyéb nyelveik tanulásában.
Azért beszéltem hozzájuk magyarul, mert azt használom legnagyobb biztonsággal és abban tudtam számukra a legnagyobb nyelvi gazdagságot nyújtani. De ez soha nem volt gátja annak, hogy megkeressem számukra azokat a lehetőségeket, amelyek által más nyelvekkel is maximálisan ki tudták használni ezt a lehetőséget.
Középiskolában például választhattak, hogy felveszik-e a franciát, mint 2. nyelvet, (nekik 6. lett volna) vagy tovább tanulják anyanyelvi órákon a katalánt. Ez utóbbit választottuk, mert ilyen szintű oktatást az iskolán kívül nehezen kaphattak volna. Amit franciából tanultak, azt azonban nyelvi kurzusokon behozhatták bármikor. Ez így is lett. Az érettségi után, amellyel a katalán C-t kapták meg, az egyetemen a jogi tanulmányai mellett a kisebbik lányom letette franciából is C vizsgát, tehát arról se maradt le.
Visszatérve az identitásra, szülőként érdekes megfigyelni, hogyan változik gyerekeinkben a kötődés egyik vagy másik örökölt vagy az új nyelveikkel nyert identitásaik irányában. Mert az sem jelent semmit, hogy ugyanabban a családban születtek és ugyanabban a környezetben nőttek fel.
Hogy irodalmi példát említsek, hadd hozzam fel a több nyelven nevelkedett Zrínyi testvérek esetét: Miklós a magyar, Péter pedig a horvát irodalom gyöngyszemeit alkotta meg. Műveik mögött többszörös identitásuk meglehetősen különböző hálózata sejlik fel.
