Ha az ízeket nézzük, nehezen felejt a nyelvünk. Egy – egy diaszpórában, de akár elszórtan élő családokban is sokkkal tovább élnek a hagyományos ételek, akár évszázadok múltán is. A beszélt nyelv azonban, most ez szójáték, sajnos nem rendelkezik ezzel a tulajdonsággal és az ízekhez képest sokkal, de sokkal tünékenyebb. Olyannyira, hogy akár egyik generációról a másikra feledésbe merülhet, ha egy másik nyelv, ami betölti a helyét.
Egy megbeszélésen fordult elő velem a minap – hozzáfűzöm több mint 20 éve élek külföldön – hogy indítványt mondtam a kezdeményezés helyett. Abban a pillanatban tudtam, hogy nem ez az szó, amire gondoltam. Még ha igyekszem pontosan felidézni is, mi történt, szerintem spanyolul jutott először eszembe az iniciativa szó és talán a kezdőbetűje vitt tévútra. Így a kezd ige helyett az indulnál startoltam, ahonnét aztán az indít útvonalon jutottam el az indítványig. Egy másodperc töredékéig vártam, hogy kimondjam-e, mert éreztem, hogy nem ez az, amit mondani akarok, de aztán mivel nem tudtam hirtelenjében mást kiötölni, egy halvány grimasz kíséretében mégiscsak ezt a kifejezést hagytam a mondatomban, jelezvén, hogy ezt inkább idézőjelbe tenném. A csoport egyik tagja azonban olyan furcsán nézett rám, hogy nem maradt más választásom, mintsem, hogy összeszedjem magam és elővonszoljam emlékezetem mélyéről a kezdeményezést szót. Nyilvánvaló, hogy semmi kétségem sincs afelől, hogy mi az indítvány és kezdeményezés között a különbség, de a beszéd során rossz kapcsolódás történt.
A nyelv halványodása nem csak a kis nyelveket beszélőkkel, hanem világnyelveket beszélővel is éppen úgy alakulhat. Tehát Intézményi háttérrel rendelkező nyelvet is, vagyis amelyiken külföldön is lehet tanulni ugyanúgy érinthet, ha kiszakad az eredeti környezetéből.
A barcelonai német iskolában a német óvónőknél is megfigyeltem, hogy néha nehézséget okoz számukra is ellenállni, hogy át ne vegyék a többnyelvű gyerekek áthallásból adódóan hibásan használt kifejezéseket, akik szinte senkitől nem hallják a helyes változatot.
Hazautazáskor feltűnik a legkisebb változás is. Mert esetleg az anyanyelvünket még mindig ugyanazzal a folyékonysággal és frissességgel használjuk, mint korábban, de talán mégsem teljesen úgy, mint az otthoniak. Ha huzamosan él valaki külföldön, akkor egyrészt az új ország szokásai ráütik pecsétjüket az anyanyelvére is, másrészt pedig mintha egy kicsit azt a nyelvhasználatot folyatná, amit anno otthagyott.
Pedig egy adott nyelv használata minden közösségen belül folyamatos mozgásban, fejlődésben van. Ez apró változások láncolata, amit külföldön élve nehéz követni.
Természetes, hogy nem múlnak el nyomtalanul a külföldön töltött évek és teljesen normális, ha érezzük a nyelvkopás jeleit.
Nekem azonban annak ellenére, hogy a jelenséggel teljes mértékben szembe tudok nézni, nem igazán, sőt, egyáltalán nem tetszik ez a nyelvkopás kifejezés mert tulajdonképpen mintha mást sugallna, mint ami ilyenkor történik velünk.
Erre a folyamatra jobban illik a felejtésbe merülés kifejezés. A merülés szó jelentése feltételezi, hogy ideig óráig a felszín alá kerül valami, de egyáltalán nincs kizárva, hogy újra felbukkanjon, amikor csak szükségünk van rá,
Sajnos minden tanulás velejárója a felejtés.
Ez alól az lehet az érzésünk, mintha kivételt képezne az anyanyelvünk, viszont ez jobbára csak akkor felel meg a valóságnak, ha ez az egyetlen nyelv, amit az ember használ. Mert többnyelvűek esetén egy vagy akár több nyelvük fejlődhet akár visszafelé is, és ha nem is tűnik el egészen, visszahúzódhat olyan mélységekbe, ahonnét már nehezen tudják előhívni. Ez persze nem megy egyik napról a másikra.
A beszédet kísérő elemek a legkevésbé ellenállóak, amibe maga a nyelv beágyazódik. Az adott viselkedési szabályok. Bármennyire is apró változás ez még csak, de mégis rögtön ellenérzést válthat ki az anyanyelvi közösségből. Akár írásban is megjelenhet, például, ha motivációs levelet írunk, más az érvelés, vagy a közvetlenség, illetve formális megfogalmazás szintje egyik vagy másik nyelven. Rögtön megérzik, ha valakivel „nem egy nyelvet beszélnek”.
Ami azonban ennél feltűnőbb, az az aktív beszéd képességének gyengülése. Minél ritkábban kerülünk egy bizonyos beszédhelyzetbe, annál mélyebbre süllyednek le azok az elemek, amelyekre az adott pillanatban szükségünk van. Szaggatottabbá válhat a beszédünk, keressük a szavakat, ismételjük őket, mert a szinonimák nem ugranak be már olyan gyorsan, aztán esetleg egy másik nyelv szókincséből veszünk kölcsön. Ez utóbbi praktikusnak tűnik diaszpóra csoportokban, ahol a közösség tagjainak több közös nyelve is van.
Aztán jön a nyelvtani szerkezetek hibás használata, és akár a nyelvre specifikusan jellemző intonáció is elfelejtődhet, illetve átveheti helyét egy másik nyelvből kölcsönzött hanglejtés és esetleg akcentus is.
Az, hogy ki milyen gyorsan felejt, az sok mindentől függ. Gyerekek például amilyen gyorsan tanulnak, olyan gyorsan felejtenek. Ha kicsi korukban kerülnek egyik országból a másikba, gyorsan elsajátítják az új nyelvüket, de gyorsan el is tudják felejteni az előzőt, ha nem gyakorolják eleget. Ezzel szemben minél idősebb korban kerülünk külföldre, annál kevésbé kell félnünk az anyanyelvünk felejtésbe merülésétől.
A felejtés alig tűnik fel azoknál, akik eleve gazdagabb szókinccsel rendelkeztek, hiszen annál több marad a felejtés után is. Amivel azonban biztos, hogy ellenállókká válunk a felejtés ellen, az a pozitív érzelmi hozzáállás. Ha valamit nem szeretünk, nehezen tanuljuk meg, gyorsabban el is felejtjük azt. Kései többnyelvűek nyelve(i) mindig nagyobb eséllyel és gyorsabban veszíthetnek a frissességükből.
A halványulás beszédben egyből érzékelheső. De ha a nyelvtudás másik oldalát, a nyelv megértését nézzük, az szerencsére sokkal ellenállóbb és tartósabban megmarad. Még akkor is, amikor már nehezen jutnak eszébe valakinek a szavak, még akkor is többszörösét érti annak, mint amit el tud mondani.
Amikor azonban a folyékonyság az egyik nyelvünkön, akár az anyanyelvünkön is csökken, és megtehetjük azt, hogy váltsunk arra, amelyiken folyékonyabban fejezzük ki magunkat, mert a többiek úgyis értenek minket, az a vég kezdete. Ez ugyanis a tökéletes melegágya a további felejtésnek.
Ilyenkor fontos a támogató környezet, olyan, amelyik nem azzal támogat, hogy átvált a másik nyelvre. Hanem mondjuk a mi esetünkben akkor is magyarul folytatja a társalgást, ha mi már váltottunk mondjuk angolra.
Így frissíthetjük fel a szókincsünket, hogy aztán néhány beszélgetés után nyelvileg megerősödve visszatérjünk az egy nyelven való társalgásra. Ehhez persze mindenkinek saját magának is tennie kell valamit. Gyakorlásképpen olvassunk bármit, ami érdekel minket. Ha valami először az új nyelvünkön jut eszünkbe, akkor nézzünk utána egy szótárban, hogy hogy is mondják azt magyarul? Ha új szavakat tanulunk az új nyelvünkön, nézzünk utána a szótárban, hogy mi is arra magyarul a legmegfelelőbb kifejezés. Nem véletlenül mondjuk, hogy a gyakorlás a tudás anyja!
Konzultációk során gyakran találkozom külföldön élő szülők azon aggodalmával, amit maguk is gyakran félve vetnek fel, hogy akkor most így, egy nem éppen ereje teljében lévő nyelvhasználattal hogyan tudják majd átadni gyerekeiknek az anyanyelvüket.
A gyerekekkel együtt tudják majd erősíteni a saját anyanyelvüket is. Hiszen a versikéktől a mesélésig, lassan-lassan újra egyre többet beszélhetnek, gyakorolhatnak. Ne felejtsük el, hogy az anyanyelv nemcsak feledésbe merülhet, hanem újra megerősődhet amikor olyanh helyzetbe kerülünk ahol gyakorolhatjuk.
A már elfelejtett dolgokat ismét meg lehet tanulni, felelveníteni. Amikor régi tudás felelevenítéséről van szó az gyorsabban megy, nem olyan mintha először hallanánk. Mindazoknak akik már régóta élnek külföldön, gyakorolják az anyanyelvüket, beszédben és írásban is, soha ne mondjunk le a tanulásról vagy az újratanulásról!
