A szülőtréningek beszélgetései során gyakran hallok a résztvevőktől korlátozó jellegű kifejezéseket. Milyenekre gondolok? Például egy ilyen mondatra, hogy “Tudom, hogy holland lesz az anyanyelve, de mégis….”
Időbe telik, amíg kigyomláljuk ezeket az korlátozó elképzeléseket és felvázolódhat a résztvevők számára a gyerekek nyelvtanulási folyamatának a dinamikája. Ennek megértése immunitást is nyújt – hogy az aktuális nyelvhasználattal éljek – az ellen, hogy hasonlók újra beférkőzzenek a gondolatainkba. Persze ehhez olyan helyzet is kell, hogy ezekről beszélni lehessen. Segíteni azonban sokkal könnyebb, ha tudom, hogy honnét induljunk.
Annak ellenére, hogy szerencsére pozitívan változott a többnyelvűség megítélése, a mai napig fel-felbukkannak a régi félreértések nyomai. Például egy-egy az előbbihez hasonló mondatban. Ezen persze nem lehet csodálkozni, hiszen maga a szakirodalom terminológiája sem mentes olyan kifejezésektől, amelyek olyasmit sugallhatnak, ami nem feltétlen felel meg a valóságnak, jobban mondva esetleg egy-egy magragadott pillanatban igen, de nem a folyamat bármely pontján.
Ilyen például a “balanced bilingualism”, a „kiegyensúlyozott kétnyelvű” terminus, ami azt jelenti, hogy valaki egyformán jól beszéli mindkét nyelvét. Sokkal gyakrabban találkozunk ezzel balanced jelzővel a kétnyelvűséghez, mint a többnyelvűséghez kapcsolva, aminek nem biztos, hogy kizárólag az alliteráció az oka. Az biztos, hogy a szó eleji b hangzók összecsengése is hozzájárul ahhoz, hogy ez mintegy evidenciaként súlyosodjon ránk. Pedig lehet több nyelvet is magas szinten beszélni. De az tény, hogy sokkal kevésbé meggyőzően hangzik a “balanced multilingual” kifejezés és az mintha eleve árnyékot vetne a többnyelvűekre.
Bár ez a terminus már két nyelv esetére vonatkoztatva is túlságosan statikus ahhoz, hogy a nyelvtanulási folyamatról is érdemben mondjon valamit. Az igaz, hogy ez a kérdés kevésbé vetődik fel két nyelv között, hiszen valóban könnyebb kettővel egyensúlyozni és vállat vetve haladni. De ez egy követelmény, vagy csak egy lehetőség a sok közül?
Megnyugtatlak titeket, hogy nem kizárólagos ez a módszer. Annak ellenére, hogy ezt sugallják azok a tanácsok, amelyek leegyszerűsítve százalékokkal dobálóznak, hogy pontosan mennyi használat kell egy vagy másik nyelvnek a fennmaradáshoz. Feltűnő, hogy ezt propagáló írásokban olyan számokat találhattok, hogy 50-50%, vagy 30-30-30%, ami első látásra logikusnak is tűnhet. Viszont nem adnak választ arra, hogy akkor mi legyen négy, öt vagy még több nyelvvel? Arra sem, hogy az egyik esetben a 30 az elég, akkor a 70-30% az miért nem elfogadható? Sorolhatnám az ellenérveimet, mert az élet messze nem ilyen logikus és nem ilyen mechanikusan működik és a nyelvtanulási folyamat sem ilyen és nem követeli meg a párhuzamot, hanem ezzel szemben sokféle utat nyújt.
Ahol a kiegyensúlyozottság azonban elengedhetetlen, az az együttélők, illetve a különböző nyelvek beszélői közötti kiegyensúlyott viszony. Hogy mindenkinek legyen joga a saját nyelvét használni a gyerekkel. Ez is logikusnak tűnik addig, amíg a gyakorlatra nem kerül a sor, illetve amíg mindenki érti a másik nyelvét is. Amíg a gyerekek nagyon kicsik és nem feltétlen tekinti mindegyik fél fontosnak, amit mondunk nekik, ez még könnyebb. Ezért érdemes ilyenkor kiküzdeni azt az autonómiát, ami segítségünkre jöhet ahogy a gyerekek nőnek és egyre fontosabb dolgok kerülnek szóba. Azt, hogy mennyi mindenről lehet egy gyerekkel beszélgetni, anélkül, hogy a másik szülőnek erről be kellene számolni, ezt a családtagok közötti alku dönti el. Azt is, hogy ezt milyen formában teszi. Például utólagosan is össze lehet foglalni a másiknak, hogy most éppen miről beszélgettünk és a gyerekek mit gondolnak az említett témákkal kapcsolatban. De minden családnak magának kell erről dönteni.
A családban használt nyelvek közötti egyensúly sokféle formában jelentkezhet. Ez derült ki abból az esetből is, amiról egy Angliában élő apuka számolt be a szülőtréningen, aki a beszélgetésektől ösztönözve a Fülöp Szigeti származású egyébként angolul beszélő feleségét beszélte rá, hogy ő is a használja a tagalog nyelvet. Egy közös nyelv maradt, de ez mellett mindkét szülő használ egy olyant, amit a másik nem ért. Ez vonzóbbnak tűnt számukra azzal a változattal szemben, hogy az édesanya maradjon a közös angol nyelvnél, és csak az apuka beszéljen olyan nyelven, amit a felesége nem ért. Náluk ez az egyensúly hatott ösztönzőleg mindenkire. Ennek pedig az igazi nyertese a kisfiuk.
