Ki ne értené meg pusztán egy nézés alapján, hogy a másik megijedt-e, vagy csak csodálkozik, esetleg unatkozik, vagy örömében majd kiugrik a bőréből. Az alapérzések arckifejezése még kultúrák között is alig különbözik. Még szerencse, hiszen a túlélésünk kulcsa ez az összehangoltságot és a gyors helyzetfelismerést szolgáló tulajdonságunk.
Szülőként is pontosan le tudjuk olvasni a gyerekek arcáról, hogy éppen hogy érzik magukat. Miért kellene tehát ezekre az érzelmekre mégiscsak szót vesztegetni? Nem a mentálhigiénés szempontokat említem most, ugyanis nincs szándékomban a pszichológusok vizeire merészkedni, hanem a nyelvhasználat szempontjából kívánom kiemelni a jelentőségét. Többnyelvű gyerekeknek egy-egy nyelvükre kevesebb idő jut, így ez egy jó lehetőség a nyelvi minőség emelésére. Az érzelmekhez is persze korosztályonként különböző módon kell közelítenünk.
Egészen kicsi babáknál szerencsére a mimika és a gesztusok is segítenek abban, hogy egy-egy érzelmet érthetően írjunk le. Például, ha ebédhez készülődve leejtünk valamit, vagy váratlan zajt hallunk, és megijedünk, a szívünkhöz kapva és akár kissé teátrális arckifejezéssel elég, ha csak felkiáltunk- Te jó ég, hogy megijedtem! – Akár egy nevetés is felcsattanhat, hogy ellensúlyozza a hirtelen riadalmat. Ha elég vidámra sikerült a jelenet, akkor az egészen kicsi gyerekeknek még annyira meg is tetszhet, hogy kedvünk támad majd megismételni.
Persze tovább is mesélhetjük a helyzetet, például így:
– Itt készülődök szép nyugodtan, és ki gondolta volna, hogy éppen most csúszik le a fedő a fazékról? Úgy, megijedtem, hogy a szívem majd ki ugrott a helyéröl! Te is megijedtél? Na, erre most mély levegőt kell vennem…
Óvodások, kisiskolások szívesen játszanak a plüss állataikkal iskolai vagy egyéb hétköznapi jeleneteket, ahol levezetik az esetleg ott megélt frusztrációjukat. Ha tanár néniként például kiabálnak a “tanulókkal”, vagy megszidják őket, hasznos lehet beszélgetést kezdeményezni arról, hogy miért ideges a tanító néni? Vagy hogy mit éreznek ilyenkor a kis “diákok”?
Nagyobb gyerekekkel, mielőtt elvárnánk tőlük, hogy egyedül számoljanak be az érzéseikről, mi is mesélhetünk a sajátunkról. Például elmesélhetjük, hogy mi történt velünk aznap:
– Annyira türelmetlen voltam egész reggel, mert egy fontos videókonferenciám volt és nem egészen voltam biztos benne, hogy technikailag minden működni fog. Bekapcsoltam a laptopot, vártam, egy kicsit, aztán még feszültebb lettem, mert bosszantónak találtam, hogy nem jelentkezett be senki a másik oldalon. Írtam is egy üzenetet és csak akkor vettem észre, hogy egy órával korábban van még az eredetileg megbeszélt időpontnál. Nagyon kellemetlenül éreztem magam. Kitöröltem ugyan az üzenetet, de nem lehettem biztos benne, hogy esetleg már olvasták-e. Meglehetősen kínosnak tűnt a helyzet. Aztán lekapcsoltam a laptopomat és megpróbáltam a fennmaradó egy órában még átgondolni nyugodtan, hogy miről fogunk majd beszélni. A végén minden rendben ment. Nagy megkönnyebbülés volt.
A hétköznapok megpróbáltatásainak nem panaszkodó, hanem ehelyett leíró, mesélő stílusú elmesélése könnyedebbé teszi a közösen eltöltött időt.
De ne feledkezzünk meg az irodalomról! Ha szeretnétek tudni, hogy mi történt Violával – “aki titokban mindig csodálkozni szeretett volna. De a hétköznapokban soha nem mert. Azt hitte, a csodálkozás gyengeség, és hogy azokat, akik sokat csodálkoznak, butának hiszik, és kinevetik a többiek “- olvassátok el Darvas László Trapiti c. könyvét.
Ha viszont rosszkedvű mesehőst kerestek, akkor ismerkedjetek meg Lázár Ervin Berzsiánjával:
„Berzsián költő utálta a rosszkedvet. A mások rosszkedvét is, de a magáét kiváltképp.
Most éppen kiváltképp utálkozott. Mert olyan szomorú volt, mint egy lyukas serpenyő.
– Ha a gazdád szomorú, szomorkodj te is – mondta mérgesen a bajszának, és kackiásról konyára állította.
– Te se különbül- oktatta szép, tömött szakállát, és egy fránya mozdulattal összeborzolta.
Vészjósló tekintettel nézett a bútoraira, de azoknak egy szót se kellett szólnia – olyan szomorúak voltak, amilyenre csak ódon, barna bútorok képesek.
Kókadtan ült hát szomorú szobája közepén a konya bajszú, borzos szakállú Berzsián.
– Semmi kétség – vigasztalta magát, ha egyszer szomorúság-világbajnokságot rendeznek, úgy nyerek, mint a pinty. Két testhosszal. Azazhogy két lélekhosszal. Lévén ez inkább a lélek dolga.
De valahogy nem vigasztalódott meg a kilátásba helyezett világbajnoki címtől.
– A lukasserpenyı szomorúságból lassan belesüllyedek a hervadtdália állapotba – mondta keserően, s ahogy kimondta, máris olyan szomorú lett, mint egy hervadt dália.
De itt aztán megmakacsolta magát.
– Ne tovább! – kiáltott, mert jól tudta, a hervadtdália állapot után már csak az elázottzászló, majd a vízzelteltszarvasnyom szomorúság következhet. Azokból pedig napokig nem lehet kikászálódni.”
Ne feledjétek, hogy bármikor fordulhattok hozzám kérdésekkel akár itt az oldalon, de írhattok a poliglotkids@gmail.com címre is.
