Anyanyelvmegőrzés külföldön, avagy a többnyelvű gyerekek nyelvtanulási folyamata a hullámvasút nyomvonalát követi. Ráadásul ezek a gyerekek egyszerre több hullámvasúton ülnek, amelyek külön-külön vágányon futnak. Lévén, hogy az egyszerre tanult nyelvek nem ugyanabban a tempóban, párhuzamosan haladnak, hanem dombon fel, fennsíkon időzve, aztán lejtőn lefelé, akár a garázs irányába is, és mindezt folyamatosan váltogatva, ismételgetve.
Nagyon nagy a lelkesedés a gyerekek környezetében amíg ki nem hajtanak a garázsból, az első csend periódus idején, vagyis amikor még éppen, hogy csak kezdenek ismerkedni a nyelvvel, nyelvekkel. Ez ugyanis mindenkit öntudatlanul is ösztönöz arra, hogy folyamatosan beszéljen a gyerekhez. Ami természetesen nagyon helyes. Viszont az már kevésbé örvendetes, hogy sokkal kevesebb izgalom veszi körül őket, amikor a nyelvtudásuk éppen lejtőn halad lefelé és ijesztően közelítenek egy következő csend periódushoz. Többnyelvűek ugyanis nem válnak immunissá és bizony előfordulhat, hogy többször is átesnek ezen az időszakon. A lejtőn azonban hosszan gurulnak lefelé és a hétköznapok forgatagában nem egyik napról a másikra, hanem évek folyamán észrevétlenül csusszannak át egy másik vágányra, egy másik nyelv használatába.
Először csak egyszer-egyszer fordul elő, hogy nem magyarul válaszolnak, aztán ez egyre gyakoribbá válik. Többnyelvű családokban a beszélgetés gyakran egyszerre több nyelven folyik, nem számolgatja az ember, kihez, melyik nyelven hányszor szólt. Még arra sem szoktak feltétlenül emlékezni, hogy egy-egy filmet milyen nyelven láttak.
Amikor a gyerekek egyre gyakrabban válaszolnak a másik nyelven, akkor nagyon sok szülőben felmerül a kétely, hogy értik -e őt egyáltalán? Ilyenkor elismétlik a biztonság kedvéért valamelyik másik nyelven is. Ez viszont egy nagyon időigényes megoldás, és előbb utóbb maradnak a másik közös nyelvnél, mert a hétköznapi rohanásban általában fontos, hogy az információ is eljusson a másikhoz, tehát tényleg megértse, hogy aznap délután más megy érte el az iskolába, vagy hogy mi mindent ne csináljon a barátja születésnapi zsúrján.
Tehát a vagon csúszik szépen komótosan, észrevétlenül lefelé a lejtőn és akár el is hagyhatja ezt a pályát, hacsak nem történik valami, mint most például a karantén. Persze a karanténon kívül nagyon sok más lehetőség is kecsegtethet hasonló kedvező kimenetellel, mint amiről sokan beszámoltatok, hogy elkezdett beszélni a kisgyerek, aki eddig meg sem szólalt magyarul, vagy mások elkezdtek olvasni, írni is magyarul. Megoldás lehet egy radikális változás, mint például egy nyári vakáció rokonoknál, ismerősöknél, vagy egy félév cserediákként otthon, de ugyanezt el lehet érni egyszerűen csak egy irányváltással, a hétköznapi szokások megváltoztatásával is. Ehhez nyújt segítséget és támogató csoportot például a CFHP program.
Kényes időszak ez a lejtőn lefelé haladás, senki nem beszél róla szívesen, és titkon mindenki abban bízik, hogy majd magától megoldódik. Ha olyan gyakorlati érveket hozunk fel, mint például az, hogy tulajdonképpen nem is kell, hogy megtartson a gyerek egy kis nyelvet, amit úgyis kevesen beszélnek, akkor legyünk egy kicsit óvatosak. Mert ha a gyerek kiskorában beszélt magyarul, akkor már sok munka van a háta mögött. S ha sikeresen túljut a hullámvölgyeken, felnőttként hálás lesz, hogy ismeri a szülei nyelvét. Az sem árt, ha egy serdülővel a saját anyanyelvünkön tudunk vitázni, mert ért minket és így nem csak az információ megy át, mint egy második nyelven jobbára, hanem az az autentikus érzelmi töltet is, amelyet csak anyanyelvünket használva tudunk közvetíteni.
Nagyon sok érvet fel lehet még hozni az anyanyelvmegtartás mellett, de most inkább csak azt szerettem volna kiemelni, hogyha valaki úgy érzi, hogy lejtőre került, akkor ne ijedjen meg, mert többnyelvűeknél ez természetes. Az ellenben nem természetes, ha nem keres támogatást, nem kér segítséget és inkább a következő karanténra vár.
