A többnyelvűséggel kapcsolatban minden korosztályra más nehézségek jellemzők, és így igazából mindenkinek érdekes lehet egy erről szóló workshop, mégis általában sokkal nagyobb az érdeklődés a kisgyerekes szülők részéről. Néha egyik- másik résztvevő megjegyzi, hogy ő azért jött el, hogy nehogy az történjen vele, ami egy ismerősével, akinek a gyerekei már nem beszélik a származási nyelvüket. Ezek a bizonyos ismerősök azonban nehezebben osztják meg helyzetüket, pedig lehet, hogy csak segítségre van szükségük és megoldható lenne a probléma.
Ezért is örültem annyira, amikor az egyik workshopomon egyszerre két lengyel anyuka is arról számolt be, hogy 10-12 éves gyerekeikkel már nem lengyelül beszélnek. Az egyik már az előadás közben feltűnt, mert a többiekhez képest, akik időnként önkéntelenül is közbevágnak, amikor valamilyen pont rájuk illő helyzetet elemzünk, viszonylag csöndes volt. Akkor sem jelentkezett önként, amikor a kérdésekre tértünk. Én ettől függetlenül odafordultam hozzá, hogy nincs -e esetleg mégis valami, ami kifejezetten érdekelné. Amire ő azt válaszolta, hogy szerinte a gyerekek 4-5 éves korukig beszélik a származási nyelvüket, aztán utána már áttérnek az iskola nyelvére. Ezzel nincs mit tenni. Az ő gyerekeivel ez így történt, pedig mindent megpróbált, de azok őt már nem is értik.
Ez a kijelentése volt az, ami a mai írásomra ösztökélt. Nincsen olyan többnyelvű gyereket nevelő szülő, akivel ez ne fordult volna elő. Pedig, hogy hogyan reagálunk mi szülők, amikor a gyerek egy másik nyelven válaszol nekünk, meghatározó abból a szempontból, hogy a gyereknek sikerül-e megtartani vagy esetleg elveszti a származási nyelvét.
Nincs aggodalomra ok, ha például azért válaszol nekünk másik nyelven, mert gyorsan azon jutott eszébe valami. El tudná mondani magyarul is, de hirtelen szeretne közölni velünk valamit. Ez többnyelvű szülőkkel is nap mint nap előfordul a hétköznapok sodrásában.
Az is előfordulhat, hogy a gyereknek a kezdő szó, vagy csak egy kifejezés nem jut eszébe, gondolkozik egy másodpercet, és aztán az egész közlendőjét a másik nyelven folytatja. Ez függ attól is, hogy mennyire toleráns a környezet a kevert nyelvhasználattal. Hasonló státuszú nyelvek között általában elfogadóbb szokott lenni.
Többnyelvű gyerekek nem ugyanabban a ritmusban tanulják a különböző nyelveiket. Így időnként beelőz az egyik és lemarad a másik, és ez a helyzet aztán bármikor felcserélődhet, ha a környezete megváltozik, nyaraláskor, vagy ha jobban megszeret egy nyelvet, esetleg ellenkezőleg, valamiért elfordul valamelyik nyelvétől.
Ha gyakrabban nem jut eszébe egy-egy szó, akkor az azt is jelentheti, hogy annyi minden újat tanult a másik nyelvén, amivel nem tartja a ritmust a másik. Tehát szeretne valamit mondani, de azt addig még nem hallotta a másik nyelven. Mire van tehát ilyenkor leginkább szüksége? Arra, hogy erről beszéljünk vele, hogy a dialógus másik felébe építsük bele azt a szókincset, amire neki láthatólag szüksége van. Ha a témán belül maradunk, akkor sokat segítünk neki, hogy megtanulja az új szavakat és kifejezéseket.
Ha bármilyen nehézség esetén rögtön váltunk a másik nyelvre, mert attól félünk, hogy nem ért minket, vagy mert nem akarjuk tovább szemlélni az erőlködését, ahogy keresi a szavakat, akkor megvonjuk tőle azt a lehetőséget, hogy tanuljon. Viszont, ha a mi esetünkben, magyarul válaszolunk, akkor ezzel pozitív visszacsatolást adunk, hiszen sugározzuk felé azt a bizalmat, hogy elhisszük neki azt, hogy akkor is ért minket, ha éppen nem magyarul beszél, vagy nem folyékonyan, vagy keveri a nyelveket.
Egyébként mindenki többet ért, mind amennyit vagy ahogyan el tud mondani. Egyetlen anyanyelv esetében is van különbség a passzív és az aktív nyelvhasználat között, többnyelvűeknél azonban ez a szakadék még nagyobb szokott lenni. Tehát ha keveset beszélnek, az még nem feltétlenül jelenti azt, hogy keveset is értenek.
És akkor most akkor rá is térnék a történetünkben szereplő másik anyukára, aki egy másfél év körüli kisgyerekkel érkezett és folyamatosan közbevágott, miközben beszéltem, helyeselgetve mindazt, amiről szó volt. Láthatóan már alig várta, hogy a bevezető előadást követő interaktív részhez érjünk, ahol végre megoszthatta kételyeit a csoporttal. Elmondása alapján a nagyobb gyerekei vele sem beszélnek már lengyelül, viszont azért jött, hogy segítséget kapjon ahhoz, hogy mit csináljon másként, hogy ezzel a kicsivel, a harmadikkal meg tudja tartani a nyelvet. Miközben a helyzetét vázolta fel, megemlítette, hogy habár a nagyok egymás között katalánul beszélnek, most, hogy megszületett a harmadik, a kicsihez lengyelül szólnak, ugyanúgy, mint ő maga. Tehát egy új családtag – aki ráadásul még beszélni sem tud – gyökeresen megváltoztatta a nyelvhasználati szokásaikat.
Illetve hozzáfűzött még egy kis anekdotát: hogy amikor egyszer a gyerekek iskolából hazajövet valamit nagyon gyorsan meséltek el és ő nem értette, akkor elismételték neki lengyelül.
Ebből is látszik, hogy a gyerekek nem felejtették el a származási nyelvüket. Amikor olyan helyzet adódik, újra használják. Segítsünk nekik ebben!
Azt még elmondom, hogy mindketten nagyon megköszönték a Workshopot. Amit elmenőfélben egymás között lelkesen kommentáltak, azt nem értettem, de már azon a hétvégén több levelet is kaptam további Barcelonában élő lengyel anyukától.
