A többnyelvű gyerekek sem döntenek mindig tudatosan arról, hogy melyik általuk ismert nyelvet használják. Még a budapesti egyetemi éveim alatt, szociolingvisztika tantárgyból kaptam azt a feladatot, hogy szlovéniai magyar csoporttársamnak tanulmányozzam a beszédhasználatát. Nagyjából három órán keresztül próbáltam kicsikarni belőle néhány a saját nyelvjárásában kiejtett mondatot, de az én magyarországi magyar kérdéseimre csak az én sztenderd magyaromon tudott válaszolni. Aztán felhívta az édesanyja és egy pillanat alatt váltott a tájnyelvi változatra.
Arról már volt szó, hogy hasznos, ha mindenki a saját anyanyelvén beszél a gyerekkel, de mivel nem vagyunk velük mindig egyedül, természetesen egy más nyelvi közegben, ha a helyzet azt kívánja, mi is válthatunk a vele általában használt nyelvről egy másikra, ez nem árt a nyelvi fejlődésének, inkább a többiekhez szóló gesztust tanulja meg belőle. Ettől nem felejti el, hogy melyik az általában preferált közös nyelvünk, sőt, ezt minden ismerőse esetében pontosan tudja, vagyis, hogy kihez melyik nyelven szóljon. Például a kétnyelvű Katalóniában, ahol a helyi szülők és gyerekeik is tökéletesen beszélik mindkét nyelvet, egy-egy szülővel mindig a megszokott nyelvet használják, tehát vagy a katalánt, vagy a spanyolt, és minden nyelvnek megvan a saját érzelmi töltete, aszerint, hogy milyen szálak kötik az illető személyhez.
Amint a többnyelvűek nyelvtanulása és nyelvhasználata is dinamikus, ezek a preferált nyelvek szintén változhatnak, tehát a szülővel, vagy a testvérrel vagy bárki mással valamikor használt közös nyelvről áttérhetnek egy újabb közösre. Megtehetik ezt kizárólagosan is, tehát úgy is, hogy egy idő után mindent az újabb nyelven közölnek, de nagyon gyakoriak például a tematikai váltások, például amikor az iskoláról egy nyelvet használnak, az ételekkel kapcsolatban egy másikat stb.
A többnyelvű gyerekek egyrészt pillanatok alatt váltanak egyik nyelvről a másikra, amikor esetleg két különböző nyelven beszélő személyhez szólnak, másrészt pedig kapcsolataikban a preferált nyelvet nehezen változtatják meg. Új ismerősökkel először általában kipuhatolják, hogy melyik közös nyelv lenne mindkettőjüknek a legmegfelelőbb. Ez nagyon demokratikusan hangzik, mégis konfliktus forrása lehet. Például akkor, amikor egy osztályban például ahová egy új diák érkezett nemrég és van az osztályban egy vagy több gyerek, aki beszéli az ő anyanyelvét és a tanító néni azt mondja, hogy a csoportmunka keretében a gyerekek az egymás között nem preferált nyelvet használják mondjuk a matematika órán. A tanító néni indítéka nyilván az, hogy a matematika mellett az új gyerek nyelvi szintje is javuljon. Viszont a gyerekek valószínűleg inkább a másik számára jobban ismert nyelven szeretnék neki elmagyarázni a problémát. Ilyenkor ki kell inkább használni, a gyerekek tolmács képességét, vagyis a jobb nyelvhasználót kell megkérni, hogy számoljon be arról, hogyan kapták meg az eredményt, mert a gyengébbek ebből is tanulnak, hiszen mivel előzőleg a saját nyelvükön beszélték meg a megoldást, megértették a feladatot és így utána a másikat hallva, nyelvileg is többet tudnak tanulni belőle. Ez kezdetben előnyös, utána, amikor az új diák nyelvhasználata javul, már kedvezőbb, ha helyi gyerekekkel kerül egy csoportba.
Minden gyerek számára nagyon fontos az érzelmi kötődés és ezért nem érdemes megtiltani, hogy például a szünetben egy vele azonos anyanyelvű barátjával a saját nyelvüket használják akkor sem, ha ez eltér az iskolában használttól. Ezzel szemben hasznosabb biztosítani neki, hogy vagy edzésen, vagy bármilyen délutáni tanfolyamon legyen lehetősége más nyelvű gyerekekkel is barátkozni, mert azokkal nem tud majd az anyanyelvén beszélni, tehát kénytelen lesz másik preferált nyelvet választani.
Egyébként a gyerekek szeretnek huncutkodni és a többnyelvűeknek persze még több eszköz áll rendelkezésükre. Néha képesek rá, hogy puszta bosszantásból váltsanak villámgyorsan egyik nyelvről a másikra, vagy éppen ne azt használják, ami az adott helyzetben a legmegfelelőbb lenne.
