A legutolsó előadásomon egy francia apuka mesélte, hogy náluk az első gyereknél a csönd fázis 4 évig tartott. Hiába beszélt ő szakadatlan és hajthatatlanul franciául a kisfiához, az nem méltatta őt egyetlen szóval sem, illetve, ha igen, akkor csak spanyolul. Aztán a nagyszülőknél töltött egyetlen hétről hazatérve egyszerre csak folyékonyan beszélte a franciát is. Az apuka konklúzióként még hozzáfűzte, hogy a második gyerekkel már nyugodtabb lesz ez idő alatt. Hadd ne mondjam, hogy a csoport többi tagjából, szintén gyakorló szülőkből, szinte kórusban, egyszerre hangzott fel ugyanaz a kérdés, hogy miért gondolja azt, hogy a másodikkal ugyanez fog történni? Nem mondok tehát senkinek sem újat azzal, ha azt mondom, hogy nincs két egyforma testvér.
S minthogy nincs két egyforma testvér, a testvéri kapcsolatok is egészen különbözők attól függően, hogy például hány év különbség van a gyerekek között, vagy fiúkról, vagy lányokról van -e szó. Ha ehhez hozzájön még az is, hogy többnyelvű a család, akkor ez még tovább bonyolódik.
Hiszen nyelvtanulás szempontjából is teljesen különböző utat járnak be még akkor is, ha ugyanakkor kerültek kapcsolatba az összes nyelvükkel, hát még akkor, ha a család a gyerekkoruk folyamán országot váltott és a gyerekek így különböző életkorban találkoztak az új nyelvvel vagy nyelvekkel.
Például, ha a nagyobbik még egészen kicsi volt, amikor új országba költöztek, akkor nagy valószínűséggel ő fogja majd szocializálni a családot, hiszen ő lesz az, aki leggyorsabban megtanulja majd az új nyelvet. Korán kap majd esetleg kis tolmácsolási feladatokat, ami nagyon jót tesz az önbizalmának. Miközben rá fog hárulni az a feladat is, hogy segítsen a kisebbnek a házi feladatokban, rajta múlik majd az is, hogy mennyire tudja megtartani a kisebbik is a származási nyelvet. Ha ő az óvodában vagy iskolában ügyesen és gyorsan elsajátítja az új nyelvet, de eközben otthon a szülőkkel továbbra is az eredeti nyelvén beszél, akkor a második gyerek számára is elegendő nyelvi támasz lesz ez az otthoni kommunikáció, még akkor is, ha a szülőktől az idő hiányában, mint ahogy az lenni szokott, kevesebb inputot kap. Ha viszont a nagyobbiknál eddigre már nagyon előretör a második nyelv otthoni használata, akkor ezzel a kicsi egyrészt már korábban kap inputot a másik nyelvén, aminek hasznát látja majd a bölcsiben vagy az óvodában, viszont lassabban fog haladni a származási nyelvében.
Általában az a tendencia, hogy a testvérek előbb vagy utóbb egymás között áttérnek az iskola nyelvére. Viszont az, hogy egy többnyelvű környezetben élő család hogyan használja otthon a nyelveket, az mindig alku eredménye. Általában nem vezet eredményre, ha valaki erőnek erejével ragaszkodik a saját verziójához, már csak azért sem, mert ennek gesztus értéke is van és a gyerek ezt átvéve, idővel esetleg egy másik nyelv mellett fog majd ilyen vehemensen kiállni. Sokkal célravezetőbb egy olyan egyensúlyra törekedni, amelyben mindenki számára van hely. Mert azt, hogy milyen nyelvet használ a család otthon, abba a gyerekek is erősen beleszólnak. Szülők gyakran említik, hogy azért hagynak fel anyanyelvük használatával, mert a gyerek már nem azon válaszol nekik és ilyenkor az az érzésük, hogy esetleg akkor már nem is értenék, ha továbbra is a saját anyanyelvét használná velük. Az, hogy ilyen esetben mit tegyünk, az majd a következő írásom témája lesz.
Amit ma ki szerettem volna emelni az az, hogy ahelyett, hogy összehasonlítanánk a gyerekeket, segítsük mindegyiket abban az egyéni helyzetében, amelyikbe ő került. Igyekezzünk a második vagy további gyerekeknek is minél többet mesélni, olvasni, énekelni a származási nyelven és ne felejtsük el, hogy több nyelv egyidejű elsajátítása egy bonyolult dinamikus folyamat. A nyelvek nem ellenségei egymásnak, hanem egymást támogatják. Minél jobban tudunk egy nyelvet, annál könnyebben megtanuljuk a másodikat és egy nyelv ebben a folyamatban erősödhet és gyengülhet is, de bármilyen mély ponton legyen is, mindig lehet rajta javítani.
