Van, aki csodagyereknek tekinti a többnyelvűeket, pedig ezt elenyésző részükről lehet csak elmondani. Többségük a nyelvi affinitását nem isteni adományként kapta, hanem a szülei döntése vagy egyéb külső tényezők hatására csöppent bele ebbe a helyzetbe. Ez persze nem jelenti azt, hogy a csodagyerekeknek és a többnyelvűeknek ne lennének közös jellemzőik.
Először is az, hogy mind a kiemelkedő tehetség, mind a különböző nyelvek kiskorban egyszerre való elsajátítása óriási felelősséget zúdít a nyakukba, de nem csupán a gyerekekébe, hanem a környezetükébe is. Hiszen sem a tehetséges, sem a többnyelvű gyerek nem boldogul egyedül, a családja és a tanárai nélkül. Sőt, mindkét csoport minél kisebb korban kap megfelelő segítséget, annál nagyobb az esélye a sikerre.
A többnyelvűek kezdeti előnye, hogy azt nem kell felismerni, hiszen a helyzetükből adódóan születésüktől kezdve világos (hacsak nem későbbi országváltás vagy egyéb okból kifolyólag kerülnek kapcsolatba újabb nyelvekkel) és a szülőknek mindenféleképpen van valami közük hozzá. A tehetség esetében ezzel szemben nem mindig ilyen egyértelmű a helyzet. Egy különleges képesség akár generációkat is átugorhat és nem biztos, hogy a szülők is ugyanabban voltak kiemelkedők és hogy van-e egyáltalán fogalmuk arról, hogy mire van kicsi korától kezdve egy ilyen gyereknek. Ha szerencséjük van, és az iskolarendszer felkarolja őket, akkor azon keresztül már ők is kaphatnak segítséget ahhoz, hogy a gyerekek speciális igényeit jobban ki tudják elégíteni. A többnyelvűekkel ez pont fordítva van, hiszen nekik pont az iskolában már gyakran nem tudnak az összes nyelvükön segíteni, főleg, ha azok valamelyike a kis nyelvek közé tartozik. Ezt ellensúlyozva fontos a szülők és az oktatási intézmény közötti együttműködés főleg a bölcsiben, óvodában és az alsó tagozaton.
Persze szó sincs arról, hogy mindenért a gyerekek környezete lenne felelős, mert nem csak a külső támogatáson múlik a sikerük, hanem a saját attitűdjükön és kreativitásukon is. Szorgalommal és kitartással tudják csak átküzdeni magukat a hétköznapokon, mert a különlegesség ezeknek a gyerekeknek az útját mindennapos kis kudarcokkal is szegélyezheti. A született tehetség főleg a saját magával szemben állított elvárásainak, a többnyelvű pedig az öt több oldalról körbevevő egynyelvűek nyomásának igyekszik megfelelni. Ehhez nyilvánvalóan nagyon sok bátorításra van szükségük. Viszont nem elég, sőt talán elkerülendő is, hogy csodagyerekségüket emlegessük fel nekik és különösen a többnyelvűeknél ez nem tanácsos.
Mert még a mélyen motivált tehetséges gyereknek is abban van leginkább segítségre szüksége segítségre, hogy azokat a módszereket tanulja meg, olyan szokásokat alakítson ki, amelyek lehetővé teszik a fejlődését. A tehetsége ezek nélkül nem fog tudni kibontakozni. A többnyelvű gyerekek esetében pedig erre még nagyobb szükség van, hiszen nem belső indíttatás áll a többnyelvűségük mögött, hanem ebbe csak belepottyantak. Az igaz, hogy könnyen kicsúszik az ember száján velük kapcsolatban is az, hogy csodagyerek, mert erre van egy egyszerű kifejezésünk, és nem szoktuk ugyanilyen könnyedséggel a belső tulajdonságokat, az önfegyelmet, a kíváncsiságot, a kitartást, a szorgalmat emlegetni, pedig ezek nélkül semmilyen adottság nem ér egy fabatkát sem ér. Viszont, ha a gyerek mindig csak azt hallja, hogy csodagyerek, akkor ez elterelheti a figyelmét ezekről. Amíg kicsi, addig mi, szülők és a tanárok vezetjük rá őket a tanulási szokásokra, módszerekre, de mindig szem előtt kell tartanunk, hogy ennek csak úgy van értelme, ha a gyerekek azt is megértik, hogy előbb-utóbb saját elhatározásukból kell majd nekik is autonóm módon továbbfejleszteni magukat.
