Az édesanyák feladata-e, hogy megtanítsák a gyereket beszélni, avagy könnyebb dolga van-e az édesanyáknak az édesapákkal szemben átadni az anyanyelvet egy többnyelvű családban?
Furcsa egy kérdés ez, hiszen tulajdonképpen a legkevésbé sem ezen múlik gyerekünk nyelvtanulási eredményessége. Ez mögött az elképzelés mögött gyakran az a rejtett feltételezés bújik meg, hogy az édesanyák töltenek több időt a gyerekekkel, az idő pedig egy fontos tényezője a tanulásnak. Egyrészt azonban a hatékonyságot nem lehet kizárólag a tanulásra fordított idővel magyarázni, másrészt pedig minden országban változó, hogy mennyi ideig lehetnek a szülők az újszülött kisbabával. Nagyon sok helyen az édesanyáknak is vissza kell menni dolgozni 3-4 hónap után, tehát az első hónapoktól eltekintve az édesanyák legalább annyi időt töltenek a munkahelyükön, mint az édesapák.
Vannak, akik azt gondolják, hogy ha egy kisgyerek különböző nyelveket használ otthon, abból komoly nehézségei lesznek az iskolában. Ez mintha az sejtetné, hogy a gyerekek meghatározott mennyiségű információt tudnának a kis agyukban tárolni, és így a nyelvek mivel nem tudnak nőni, egymás elől szívják el a levegőt és a végén mind veszítenek. Ez abból is eredhet, hogyha valaki azt gondolja, hogy minden nyelv egy a többitől teljesen különálló rendszer és így a többi nyelv esetleg csak káros interferenciákat okozhat. Ennek az egyik variánsa, hogy minél jobban tudjuk az egyiket, annál kevésbé fogjuk tudni a másikat.
Azt, hogy problémaként kezelünk olyan helyzeteket, amelyek teljesen normális kísérői a többnyelvű gyerekek nyelvtanulásának, az sem segíti, hogy az ezzel kapcsolatos kutatások magas százaléka kifejezetten a legkorábbi fázisokra koncentrál, tehát kisgyerekeket vizsgál. Ez az az időszak, amikor a legnagyobb eltéréseket találjuk az egyetlen nyelven és az egyszerre több nyelven felnövő gyerekek között. Ez azonban távolról sem jelenti azt, hogy ezek a jelenségek tartósak lesznek és a többnyelvűek egész életük során ne tudnának túljutni ezeken.
Az is igaz, hogy minden előítélet mögött húzódik valami kis igazság. Hiszen az, hogy mennyi időt töltünk a gyerekekkel, az meghatározó lehet a nyelvtanulási folyamatukban, de ez nem kizárólagos tényező. Nem sokra megyünk vele, ha ezt nem beszélgetve és nem jó hangulatban töltjük. Az összes egyéb tényező közül most a mesélés aspektusát emelném ki és ehhez hadd hívjam illusztrációként segítségül Tim Burtonnek a Big Fish című filmjét. https://www.youtube.com/watch?v=D0kiS4ROWkQ
Hasonló a helyzet akkor is, ha a gyerekek az iskolában tanult nyelvükön felül otthon más nyelveket is használnak. Ha a gyerek teljesen elzárva él a kinti környezettől és iskolakezdés előtt csak rövid időre kerül óvodába, vagy egyáltalán nem, akkor valódi hátránnyal indul. Persze ez sem vezet kizárólagos módon ahhoz, hogy ezt a hátrányt ne tudja ledolgozni, mert az az iskolától is függ, és attól is, hogy egyébként mennyi felkészülést kapott az iskolai életre az otthon használt nyelvén vagy nyelvein.
Problémát látni minden eltérés mögött tévutakra vezethet, viszont az is, ha mindent a többnyelvűség normális velejárójaként könyvelünk el. Hiszen így nem láthatjuk meg azokat az anomáliákat, amelyektől a többnyelvű gyerekek sem mentesek. Ők is lehetnek diszlexiások, nekik is gondot okozhat valamelyik hang kiejtése ugyanúgy, mint bármelyik egyetlen nyelven felnövő gyereknek. Ilyenkor forduljunk szakemberhez, de feltétlen olyanhoz, aki a többnyelvűségben is jártas.
