– Jean! Miért van egy nyitott könyv az ablakban?
– Mert betűz a nap, uram!
– Mi a hasonlóság a hegymászó és a pásztor között?
– Mind a kettő marhára vigyáz.
– Mit csinál a hacker a börtönben?
– Letölti a büntetését.
Mi a közös ezekben a viccekben? Az, hogy ugyanannak a szónak a különböző jelentéseivel játszanak. A vicc elején sejtetik az egyiket, aztán a végkifejletben a másikra utalnak.
A „kibetűzni” egy szöveget jelentést valószínűleg könnyebben megérti egy a magyart második nyelvként tanuló személy, mint azt, hogy betűz a nap, hiszen ez utóbbinak valószínűleg a szinonimáját ismeri jobban, a besüt a napot.
Hogy a „marhára” állat jelentése vagy mint a nagyon szinonimája jut-e eszébe először, az attól is függ, hogy mennyit jár közösségbe, ahol a szlenget használják, – hiszen tankönyvben nem valószínű, hogy megtalálja. Persze az sem mindegy, hogy vegetáriánus-e az illető, vagy húsfogyasztó.
A harmadiknál a letölteni valamit az internetről jelentés egész biztosan gyorsabban előhívható számára akkor, ha magyarra állította a mobilját vagy a laptopját és ritkábban találkozhatott a letölteni a büntetést kifejezéssel.
Kecskés (2000) szerint egy anyanyelvi beszélőnek nem feltétlen a szó, vagy kifejezés elsődleges jelentése jut eszébe elsőként, vagyis nem az, ami a szótárban első helyen szerepel, hanem amelyikkel gyakrabban találkozik. Illetve anyanyelvűként a kontextus azonnal aktiválja azt a jelentést, amelyik oda való. Szerinte tehát nem feltétlen arról van szó, hogy a második nyelvként tanuló személy egyáltalán nem ismeri az átvitt jelentést, hanem arról is, hogy lassabban aktiválja, hiszen ritkábban hallotta. Hiszen más úton közelít a nyelvhez. A nyelvtankönyvek nem képezik le teljesen sem a hétköznapi élet szókincsét, sem azt az útvonalat, ahogy egy anyanyelvi személy sajátította el az anyanyelvét.
A származási nyelvüket tanuló gyerekek esetében óriási lehet az eltérés, annak ellenére, hogy nyelvtanulásuk kezdete mennyire hasonlíthat ebből a szempontból az egynyelvűek nyelvtanulásához. Kifejezetten akkor, ha otthon is leginkább a származási nyelvet hallják és egyéb magyar nyelvű közösségbe is járnak, tehát volt lehetőségük természetes helyzetekben megismerkedni a szavakkal, kifejezésekkel.
Nyelvtani kategóriák elsajátításakor is megfigyelhető ez a különbség. Emlékszem mennyire megizzadtam a három tannyelvű iskolában, ahol már akkor elkezdtem dolgozni, amikor a spanyolom még nem volt igazán begyakorolva. Vagyis a felszólító módot nem tudtam még a szükséges gyorsasággal bármilyen személyben és ráadásul a negatív formában ragozni. A tesztekben tökéletesen ment, mert volt időm átgondolni és sorban elmondani, ha szükséges volt egyik formát a másik után.
A magyar nyelvben sincs egyszerű dolga a külföldieknek a felszólító móddal, ha második nyelvként tanulják. A hasonulások labirintusában könnyű eltévedni.
Az sem könnyíti a helyzetet, hogy felnőtt fejjel sokkal ritkábban találkozunk a felszólító móddal, mint a gyerekek. Meg merem kockáztatni, hogy a kijelentő módnál is gyakrabban hallják, hogy „aludj szépen” „hunyd le a kis szemed” „nézz ide” „fordulj ide” „engedd el” stb.
Tehát egyértelmű, hogy egy anyanyelvű személy a szókincset és a nyelvtani elemeket is más sorrendben tanulja és így más szavak és kifejezések, illetve pl. ragozás van jelen aktívabban az emlékezetében, mint annak, aki második nyelvként később találkozik a nyelvvel és tankönyvből tanulja.
A többnyelvű gyerekek, ha nagyon kicsi koruktól kezdve tanulnak egyszerre több nyelvet, akkor nagy eséllyel rendelkeznek az egynyelvűekre jellemző előnnyel, hogy meg tudják tartani azt a sorrendet, amit ők követnek. Viszont az is igaz, hogy fejlődési ritmusuk mégiscsak más.
Fontos, hogy megtanuljanak rákérdezni arra, amit nem igazán értettek és arra is érdemes figyelni, hogy mi is támogató segítséget adjunk nekik és ne hányjuk a szemükre olyan ismeret hiányát, amely megszerzésére addig nem volt lehetőségük.
Fontos szem előtt tartani, hogy szókincsüket életük végéig bővíthetik. Kísérje humor az útjukat!
