A legutóbbi workshopomon egy lengyel anyuka kért segítséget ahhoz, hogy hogyan igazodjanak el az otthon használt nyelveik között. Barcelonában, tehát egy eleve kétnyelvű városban élnek, ő a férjével angolul beszél, az öt éves kisfiával azonban lengyelül, akivel az apa egyébként hollandul. Már így sem egyszerű, de a dolog tovább bonyolódik, amikor náluk van a férje első házasságából származó nagylány, akivel a közös nyelvük a spanyol.
Eddig nagyon gyakran írtam a nyelvtanulás hatékonysága szempontjából lényeges nyelvhasználati kritériumokról és ilyenkor hangsúlyozni szoktam az anyanyelv használatának a jelentőséget. Itt azonban egy másik szempont kerül előtérbe. A csoportban, közösségben való nyelvhasználat már a szociális és interkulturális kompetencia területét érinti. Egynyelvűség esetén az egyén és a közösségi soha nem kerül szemben egymással. Viszont a különböző nyelvi csoportok tagjaival való érintkezés egy többnyelvű család hétköznapi realitása és ezeket a helyzeteket több kevesebb tudatossággal mindenki kénytelen is megoldani. Persze ez nem sikerül mindig konfliktusmentesen.
Mi alapján döntsük el, hogy melyik nyelvet használjuk egy csoportos társalgásban, játszótéren, családban stb.? A legkézenfekvőbb megoldásnak az tűnik, ha egy közös nyelvet választunk, amit mindenkit beszél és ért. Ha a saját családom esetét veszem, akkor ez úgy néz ki, hogy a kétnyelvű (katalán, spanyol) férjem a gyerekekkel használt preferált nyelve a spanyol, amit én is jól beszélek, tehát ebből egyenesen adódik, hogy közös nyelvnek a spanyol teljesen megfelel. Csakhogy mi legyen akkor a magyarral, ami az én preferált nyelvem a gyerekeimmel, vagyis ezt használjuk természetességgel egymás között. Van egyéb közös ismert nyelvünk is, de ha azokon szólunk egymáshoz, az egy kicsit furcsa és mellőzi az érzelmi töltetet.
Felmerül tehát a kérdés, hogy akkor inkább ne használjam a saját nyelvemet, ha mindannyian együtt vagyunk? Ezzel óvatosan kell bánni. Ha ugyanis teljesen kiszorul egy családtag nyelve a közös társalgásokból, annak nagyon erős a gesztusértéke. Hiszen a gyerek azt szűrheti le belőle, hogy az a nyelv csak nagyon intim használatra való, amikor senki más nem hallja. Ez pedig erősen gyöngítheti az illető nyelv státuszát a többiekkel szemben és nem is motiválja túlságosan a megtartását. Ha azonban gyakran és sokáig hozzuk kellemetlen helyzetbe azokat a családtagokat, akik ezt a nyelvet nem értik, azzal konfliktust okozhatunk a csoporton belül. Tehát akkor mit tegyünk?
Azt javaslom, hogy csoportosítsuk a mondanivalónkat és tegyünk különbséget a valóban intim és csak a gyerekek(ek)nek szóló közlendő és az között, amit bárki meghallhat, tehát publikusabb. Például aközött, hogy azt kérdezem a gyerektől, hogy vágjak-e neki még egy darab húst, tehát ami csak rá vonatkozik, vagy hogy álljuk körbe a karácsonyfát, amivel egyben akár a többieknek is jelzünk, hogy most jön az ünnepi szertartás következő része.
Az előbbieknél, tehát a nagyon személyes közléseknél, véleményem szerint meg lehet tartani a közös preferált nyelvet és a többieknek valamilyen szinten tolerálniuk kell, hogy nem értenek mindent, elfogadva azt, hogy amit nem értenek, az valószínűleg nem is rájuk tartozik. Ehhez persze bizalom szükséges, amivel nem szabad visszaélni. Tehát tényleg nem ajánlatos arra használni ezeket a szituációkat, hogy a többiekről beszélünk. Viszont olyan mondanivaló esetén, ami bárkire tartozhat, le lehet mondani a preferált nyelv használatáról a jó hangulat kedvéért, ez már a jó szociális kompetencia része.
Egyébként minden családnak magának kell eldöntenie, hogy milyen módon használja a nyelveit, ami azonban nem jelenti azt, hogy ez nem változna. Új helyzet állhat elő új családtag érkezése esetén, új országba való költözéskor, vagy ahogy a gyerekek nőnek. Az iskola nyelve is bekerülhet, (ha ez eltér az otthon használt nyelvektől), például a testvérek által használt preferált nyelv formájában, ami tovább tarkíthatja a helyzetet és új kompromisszumokat követelhet.
Többnyelvű gyereket nevelő szülőknek azonban óriási előnyük van az egynyelvűekkel szemben, hiszen különböző nyelvek közül választhatnak, ha egy csoportos helyzetben a gyereket szeretnék figyelmeztetni, hogy hogy viselkedjen helyesen. Ha a preferált nyelvüket választják, tehát nem a csoport közös nyelvét, akkor a gyerek egyrészt nem szégyenül meg a társaság előtt, másrészt pedig érzelmileg mélyebben érinti majd a korholás, tehát hatásosabb lesz, ha valóban azt szeretnénk elérni, hogy valamit másképpen csináljon. Ha azonban a szülő a másik, a csoport közös nyelvét választja, akkor lemond erről az érzelmi töltetről, viszont így a csoport felé is jelez, aki előtt meg is védi magát, hiszen ő szólt, ha esetleg elmaradna a gyerek részéről a hatás. Tehát mindenki választhat aszerint, hogy mit helyez inkább előtérbe.
Saját tapasztalatom az, hogy minél több nyelvvel él együtt egy család, annál türelmesebb a tagjai között használt preferált nyelvekkel. Ismét saját példát említve, amikor karácsonykor a nagyszülőknél gyűlik össze a család, akkor a közös nyelv a katalán. Viszont a férjem és én közöttem felsejlik a spanyol, a gyerekeim és énközöttem a magyar. A gyerekek egymás között németül beszélnek, mert az az iskola nyelve egyre dominánsabb lett. A helyzetünk tovább javult, mióta további nyelvek is jelen vannak, hiszen az egyik dédunoka a brazil anyukájával portugálul, a másik pedig az ausztrál apukájával angolul beszél.
Hasonlóan türelmes társaságot és boldog karácsonyt kívánok minden többnyelvű családnak!
