Családunkban inkább csak a férfiak kiváltsága volt a káromkodás és meglepett, hogy amikor már felnőttként hazalátogattam, az idősödő édesanyám szabadabban használt olyan kifejezéseket, amelyeket a gyerekkoromban soha nem hallottam tőle. Talán mert egyedül élt, talán mert a környezete is megváltozott, hiszen sokkal nyíltabban lehet hallani ma tömegkommunikációs eszközökön is olyan szavakat, amelyek korábban sokkal inkább tabunak számítottak.
A káromkodás használatával kapcsolatban a kutatók is egyetértenek abban, hogy életkor szerint is változik. Már kisgyerekként ismerkedünk meg velük – akkor is, ha megtiltják, hogy kimondjuk ezeket a szavakat, kifejezéseket – és egynyelvűként már nagyon korán pontosan érezzük, hogy mikor, milyen regiszteren belül, milyen lélekállapotban, milyen korú vagy nemű személy alkalmazhatja őket. Általában fájdalom, düh érzése vagy meglepetés válthatja ki, és ezek a kifejezések a különböző kontextusokban más és más jelentést és funkciót kaphatnak, de általában leginkább mégiscsak a használójuk attitűdjéről mondják el a legtöbbet.
Valójában van gender különbség is, a férfiak gyakrabban káromkodnak, mint a nők, bár a kutatások jelenlegi állasa szerint ez a serdülőkorban kiegyenlítődik.
Annak ellenére, hogy a használatukban jelentős eltérések lehetnek a különböző nyelvek között is, a tabu sértések nagy hasonlóságokat is mutatnak. Szinte mindenhol megjelennek a szexuális tárgyú, az anyával és betegségekkel kapcsolatos kifejezések. A különbségek azonban kiváló lehetőséget nyújtanak a kulturális különbségek mélyebb szintjeibe való betekintésre. (A férfiasság vagy az elődök értékelése például már nem minden kultúrában egyezik meg.)
A többnyelvűség szempontjából az, hogy ki mennyire ismeri ezeknek a kifejezéseknek a pontos használatát, óriási a különbség azok között, akik nagyjából 12 éves koruknál korábban vagy később sajátították el a további nyelveiket.
Az akkoriban még alsós gyerekeimtől hallottam egy kifejezést, amit egymás között említettek néha, sőt, a kis barátaik is hellyel közzel használták. Nem emlékszem pontosan melyik kifejezés volt, de úgy hallottam ki a beszédjükből, hogy nem lehet túlságosan erős kifejezés. Egyszer az osztályomban valahogy úgy éreztem, hogy én is kimondhatom, talán nem is az erejével akartam élni, hanem a gyerekekhez való távolságot kívántam lecsökkenteni, gondolván, hogy ez mégiscsak a saját korosztályuk által gyakran használt kifejezés. Azonban abban a pillanatban, hogy kiejtettem ezt a szót a számon, hirtelen csend lett és huszonegynéhány gyerek egyszerre nézett fel a füzetéből tágra nyílt szemekkel. Ők mind rögtön észrevették, hogy ez most nem a megfelelő helyzet volt. A lényeg az, hogy engem is nagyon meglepett a reakciójuk és otthon el is meséltem a gyerekeimnek. Ezt követően, ha bármikor hasonló kifejezés jelentéséröl tudakolóztam náluk, kérlelhetetlenül elzárkóztak az arról való felvilágosítástól, azzal érvelve, hogy jobb, ha nem is tudom mit jelent, nehogy egyszer eszembe jusson, hogy használjam. Nem szavaztak túl sok bizalmat nekem, kései többnyelvűnek, hogy egyszer majd megértem, mikor lehet pontosan használni egy ilyen szót.
Valóban nem vagyunk könnyű helyzetben mi, kései többnyelvűek. Arról nem is beszélve, hogy ezek a kifejezések milyen arányban szerepelnek a hétköznapi nyelvhasználatunkban, kifejezetten alulreprezentáltak a nyelvkönyvekben. Tanulásunkat az is nehezíti, hogy amikor mi halljuk ezeket a szavakat, akkor nem érint már meg minket olyan mélységben, mintha gyerekkorunk óta ismertük volna, vagy ha az anyanyelvünkön hallanánk a megfelelőjét.
Bár még azok a többnyelvűek sem biztos, hogy mindegyik nyelvükön tisztában vannak ezeknek a kifejezéseknek a megfelelő használatával, akik kicsi koruk óta kapcsolatban vannak a nyelveikkel. Függ ez attól is, hogy milyen kapcsolatban vannak azzal a személlyel vagy személyekkel, akikkel ez a közös nyelvük, de akár attól is, hogy milyen gyakorisággal beszélik az illető nyelvet.
A serdülőkornak mindenféleképpen alapvető sajátossága a korlátok feszegetése, amelyek részét alkotja ennek a típusú szókincsnek az előszeretettel való használata. Az is fontos, hogy ebben az életkorban a gyerekek éppen melyik országban élnek. Hiszen a közösséghez tartozás egyik alapeleme, hogy a korosztály szlengjéhez kapcsolódóan ebben is „egy húron pendüljenek” a társaikkal.
De nemcsak az iskola, hanem a serdülők nyári táborai is fontos funkciót tölthetnek be az interkulturális kompetenciát teljesebbé tevő elemek elsajátításában. Ennek a szókincsnek az előnye a többihez képest, hogy sokkal gyorsabban megragadnak az emlékezetben.
